Varga Csaba: Vadászhit, holdvilág

„Ám ezzel nincs vége fiam, igazán csak most kezdődik – folytatta. – Úgy kell rá gondolnod, érthető örömöd mellett, mintha elveszítettél volna valamit. Valamit, ami a világ, a föld, az erdő része volt. Elmúlt egy élet, egy érző, lélegző, minden hányattatáson és nehézségen úrrá levő nemes vad fekszik most előtted a ravatalon. Egyetlen ujjmozdítás elég volt ahhoz, hogy ez a nagyszerű teremtmény, amely, ki tudja, hány éve járta már az erdőrengeteget, kiterítve heverjen a tarlón. Innentől a felelősséged hatalmas lesz! Átlépted azt a határmezsgyét, ahonnan már vadásznak nevezheted magad. Járhatod a saját utadat, keresheted álmaidnak a megfejtését. Itt, az erdőn biztosan meg is találod. De mégis, egyetlen apró dolog fogja eldönteni, hogy milyen vadász leszel. Embernek jó ember vagy, az nem lehet akadálya. Hanem a kétkedés vagy éppen annak a hiánya az, ami dönt a sorsod felől. Hogy képes leszel-e feltenni magadnak a kérdést minden egyes elejtett vad után: „Jól van-e ez így…?” Látod, a vadnak tisztesség jár. Szép, lombos sebtakaró, utolsó falat, máglyatűz. A vadásznak meg véres töret a kalapja mellé. És bár a töret kiszárad, elfakul, porrá lesz egyszer, az emlék, amit itt hagy cserébe, örökké benned él majd.”