Első könyvemben, „Az időről és az erdőről” már szóltam a kettő kapcsolatáról, sőt az idő és a vadászó ember kapcsolatáról is. Abban a fiatal erdőjáró időélményeiről meséltem, azokról az eseményekről, melyeket átélve a vadász megrögzíti lelkében az élményeket, elraktározza „ínségesebb időkre”. A második könyvem arról az idő működéséről kívánt számot adni, miként válik az egyének egyenkénti élményideje kollektív időélménnyé, közös korhangulattá, történelemmé. Ennek a könyvnek a címe is utal erre a jelenségre, „Az erdőről és az eltűnt időről”. Az eltüntet azonban csak átalakultként, megőrzött emlékként szabad értelmezni. Jelen könyvben arról kívánok mesélni, amely időt már birtokunkba vettünk. Ami az egyedtől már el nem vehető, ami benne van, ami vele megy oda, ahová a lélek tart. Az időnek ez a szelete, amit az egyed kihasított az öröklétből, amit elorozott az istenektől, amire azt mondhatja, ez az idő és tartalma én vagyok.
