Kevés magyar írónk van, akit olyan következetesen üldözött volna mind a Gestapo, mind az ÁVH, aki mind a fasiszta haláltáborok, mind a magyar Gulag poklát megjárta. S egyiket sem származása, hanem fanatikus szabadságszeretete miatt. A Nyírségből elszármazott, tragikusan kalandos sorsú Ilosvay Ferenc lelke a külhonban is itthon járt. Az emigráns lapokban megjelent írásainak többsége önéletrajzi fogantatású, gyermek- és ifjúkorának világát idézik meg, emlékezete visszarepíti őt a nyírségi homokra, Szabolcsba, Szatmárba és a Duna-erdők világába. Vadászkönyvei sem csupán vadászizgalmak hordozói, sokkal inkább az ország sajátos lírai földrajza, vallomás a szülőföldről és a hazáról, tele költészettel. Végigvadászta szinte a teljes Magyarországot. E kötetben tizenkét magyar tájegységen átélt vadászemlékeit rögzíti, sőt tizenkét vadász-illetve természeti övezetre ő maga osztja Magyarországot. Bár emigrációs évtizedeiben bejárta Európát, Ausztráliát és Afrikát, e tájak megpillantásakor is felső-tiszai emlékek támadnak fel benne. „Megjártam Afrikát, megbámultam Naivasa, Baringó, Turkana tavak madárvilágát, de azt az ezerarcú, hihetetlenül színes, számtalan hangon locsogó, fecsegő, sápogó, krákogó, sippenő, cippenő, reppenő, lábaló, alábukó vagy rikkantóan felburjánzó madártengert – nem, azt nem láttam azóta sem” Az író elbeszéléseinek gyűjteményeskötetei Magyarországon csak halála után jelentek meg. S hogy egyáltalán megjelenhettek, az főként özvegye jóvoltából és anyagi támogatásával történhetett. Jelen kötetének szövegét a német kiadás képanyagával bővítettük. Ilosvay Ferenc, ha másként nem is, de könyvei által talán tényleg hazatért.
