Szakácskönyvek, gasztronómia

Az étkezés története egyidős az emberiséggel, hiszen táplálék nélkül nem tudnánk létezni. Az őskori ember tapasztalati úton szerezte meg ismereteit a természetben és a szükség kényszerítette arra, hogy minél több újdonságot fedezzen fel. A bogyók, termések, magok vagy a csigák, rovarok, elhullott állatok összeszedését a céltudatos vadászat követte. A gyűjtögető, halászó, vadászó életmód és a tűz leigázása során egyre bővült azoknak a táplálékoknak a sora, amelyek segítettek életben és egészségben tartani. Az első tűzön sült ételek az elejtett vadak húsából készültek és feldolgozottsági fokuk nagyon csekély volt. A sütéshez eleinte kődarabokat használtak, amelyeket a tűzön felforrósítottak, vagy nyársra húzva sütötték meg az elejtett zsákmányt, húst, halat. A főzés csak később jelent meg és eleinte még nem használtak a mai értelemben használt edényeket hozzá, hanem a sziklák, kövek közötti mélyedések, üregek szolgáltak erre a célra.

Az agyag felfedezése és az agyagedények készítése mérföldkő volt a főzés területén és hamarosan egyre jobban kialakultak a maihoz hasonlatos főző alkalmatosságok. A vízben való főzés során elkezdődött az ételek ízesítése is, amelynek során már kezdetleges fűszereket is használtak, mint aromás növényeket, gyökereket, fák kérgét, magvakat, hamut vagy édesítőnek a fák édes nedveit, mint a jávorfa szirupos nedvét, a vadméhek mézét, később a sót. Ezek a fűszerek nemcsak ízesítették az ételeket, hanem tartósították is azokat.

Az első igazán komoly gasztronómia tárgyú műnek a Tiberius római császár idejében élt híres római gourmet Marcus Apicius Gavius De re coquinaria című latin nyelven íródott receptgyűjteményét tartják.[1] A szakácskönyvek és receptgyűjtemények közül a legismertebb Jean Anthelme Brillat-Savarin (1755–1826), Az ízek élettana című könyve a 19. század utolsó éveiből az ízlelés fiziológiájáról. Ez a mű abban különbözik a hagyományos szakácskönyvektől, hogy tanulmányozza az összefüggést az érzékek, leginkább az ízlelés és az étel közt.

A magyar gasztronómia korszerűvé és hagyományőrzővé válását sok-sok magyar, illetve Magyarországon működő szakácsművész tevékenysége alapozta meg. Marchal József, aki III. Napóleon udvari konyháján tanult és a német császár, az orosz cár, és főhercegek konyhamestere volt, Czifray István a magyar nemzeti szakácskönyv írója,[2] Görög Rezső az első világhírű magyar szakács, Wampetich FerencGlück Frigyes és Standler Károly Az ínyesmesterség könyve című mű szerzői, Gundel János vendéglős, Gerbeaud Emil cukrász és csokoládégyáros, Dobos C. József cukrász, szakácsmester és szakíró, Magyar Elek és Venesz József gasztronómiai szakíró, Turós Emil mesterszakács, Váncsa István újságíró és mások.

Számos nemzet, népcsoport sajátos gasztronómiai hagyományokkal rendelkezik. Ezeket "konyha" néven szokták emlegetni, pl. francia konyha, magyar konyha. A magyar gasztronómia méltán világhírű.

Rendezés:
Listázás:
Tételek: 1 - 1 / 1 (1 oldal)